...öltönyben, nyakkendőben léptél ki a földszint 3.-ból, és széles mosollyal ütöttél a levegőbe, öklöztél. Megvan, siker! Volt értelme a többhetes bezárkózásnak. Kellett már az új siker. Elhagytam az épületet, megszabadultam a nyakkendőmtől, és nemcsak attól...

Telefont ragadtam, körbehívtam mindenkit, aki számított, aki fontos volt, akiket valaha közel engedtem magamhoz. Volt köztük valaki, akinél önmagában az is nagy szám volt, hogy felvette a telefont, és hosszabb csevegésbe elegyedtünk. Egy lányról van szó, akit 1999 óta ismerek és nagyon is kedvelek, és néhány évvel ezelőtt félreértettem egy e-mail-ben elküldött irodalmi idézetfüzérét, és ... borzasztóan megsértettem. Szinte földöncsúszva kértem tőle bocsánatot, de nem lepődhetek meg, ha a teljes bizalma nem állt még helyre. Szóval, őt is felhívtam, és kellemesen csalódtam. Érezhető volt ugyan a visszafogottság, de én annyira szomjaztam a vele való újbóli kapcsolatfelvételre, arra, hogy tudhassak végre róla, hogy újbóli sűrű bocsánatkérések közepette rázúdítottam magamból, életemből egy megadózist. Becsületére legyen mondva, tűrte, elviselte, sőt, még arra is futotta, hogy kacagjon a kamaszos poénjaimon. Nagy kő gördült le e szívemről. Nem akartam őt elveszíteni, a legtartalmasabb NŐ, akit valaha ismertem. Egy igazi ajándék. A tudat, hogy ismét jelen lehetek az élete egy részében, szárnyakat ad. Ha személyesen is láthatnám, az lenne a tetőpont, mi tagadás. Az is eljön, előbb-vagy utóbb, nem kerülhetjük el...

Természetesen a buszon, a nagy utazásban megláttam őt is, a természetes érzések természetellenes elfojtásának bajnoknőjét, az önmarcangolás hercegnőjét, igen, így, kisbetűvel, hiszen nem volt sem Nagy Ő, sem az Igazi - "Ami nem örök, az nem igaz" /Hermész Triszmegisztosz/ - szürkén, jelentéktelenül, unalmasan, sápadtan. Ennyi? Tényleg ennyi volt?! Igen. A szerelem arcai és harcai...hegyek és völgyek...zenit és szakadék...napsugarak és felhők...lélek és test...Nap és Hold...igen.