Régóta vártam erre a pillanatra. Eljött, itt volt, de illékonynak bizonyult. Tovaröppent, szinte nyomtalanul. Tíz év után kaptam, amikor már minden mindegy volt. Semmi nem volt elég: kiderítettem, hogy jogszabály kötelezte őket, hogy adják, nem volt lehetőség a kibúvóra, soron adták, nem soron kívül; azért mert lehúztam egy évtizedet, ennyi, mindössze. Nincs bennem öröm, nincs fanyar szájíz. Elkéstek. Amikor nagyon kellett volna a tikkadt, aszalódott lelkemnek, akkor nem adták. Most, amikor felcihelődtem a porból, már nem azt jelenti, ami lehetett volna. Az életem fordult, hitem szerint jobb irányba. Nem vagyok egyedül, a munkámat szeretem, akik tudnak értékelni engem, akik értenek, kedvelnek engem olyannak, amilyen vagyok, azokra most is számíthatok. Sosem tudtam kérni a munkahelyen, sosem tolakodtam, ha mannát osztottak, vagy Faberge-tojást, sosem tétlenkedtem, sosem engedtem másokat közel a feladathoz, csak azért, hogy én lazsálhassak. De egy kolléganő nemrég elárulta, hogy a napi szorgalmas munkavégzés nem elég, önmenedzselésre van szükség, ami nekem nem sajátom, alkatilag idegen tőlem. Azonban ez sem érdekel. Megyek, masírozok tovább, a kötelezően adandó jutalmat pedig fedje a feledés jótékony homálya. Oda való, hiszen onnan is jött...