...ahogy bekanyarodtam az utcába, oldalra pillantva láttam, hogy ott jön, kényelmesen lépked a szép, hosszú lábain, a gyönyörű feneke vérpezsdítően mozgott. Aztán a házba, ahova indultam, nem jutottam be, nem működött a csengő, és vártam, mert közeledett. Az ajka frissen rúzsozva, a szeme csillog, az egész arca mosolyog. Jó ideje ismerjük egymást, mindketten függetlenek vagyunk már, reggelente beszélgettünk, de aztán az élet kicsit elsodort bennünket, no nem messzire, de annyira igen, hogy a szálat felvenni majdhogynem a kezdőponttól kell. De csak majdnem.  

Odaért, felvázoltam, hogy jártam, ő nevetett, javasolta a kerítésen való bemászást, én kinyitottam az ajtót, betette a világszínvonalú hátsóját, váltottunk néhány szót az utak pocsék állapotáról, majd megérkeztünk a háza elé; senki nem volt otthon, ezt ő közölte. Egyszer kaphatok egy mobilszámot? - kérdeztem ostobán.  Egyszer igen. Nemsokára úgyis találkozunk. - mondta, és még szélesebben mosolygott a pimasz szájával. Kiszállt és ragyogóan riszálta a popóját, mert tudta, hogy nézem, nézni fogom. Aztán kanyarodtam és visszahúztam a boltba, egy tábla csokiért.

Mire vársz még?